Nem kérünk a kioktatásból! – Szörényi Levente a Mandinernek

2020-as címlapos interjúja a Mandiner történetének egyik legjobban fogyó lapszáma volt. Mit szól ahhoz, hogy a jobboldali, polgári értelmiség számára egyfajta véleményvezér lett?
Örülök neki, és megtisztelő, hogy az emberek nem csupán arra figyelnek, hogy milyen zenét játszom, hanem az időnként kimondott gondolataimra is.

Amikor elkezdett zenélni, rögtön tudta, hogy nemcsak az emberek lelkéhez akar szólni, de üzeneteket is akar átadni? Például arról, hogy a kommunizmusban mit lehet és mit érdemes gondolni.
Nem, kezdetben nem volt tudatos. Gyerekként visszahúzódó, félénk voltam, féltem a tömegtől. Zenészként sem tudtam megszólalni interjúkban, de belül mindig megvolt a véleményem. Ez részben a családi háttérből fakadt: az ötvenes években apám mindig azt mondta, hogy semmiről nem szabad beszélni. A bátorságom fokozatosan alakult csak ki, hosszú folyamat volt, mire mertem és tudtam nyilvánosan vállalni a gondolataimat.

Akkor meghatározó volt a családi neveltetés.
Igen, sokáig nem értettük például, hogy a felnőttek miért mondták azt bizonyos témákra, hogy „nicht vor dem Kind” – ne a gyerek előtt. Akkor nem is tudtuk még, mit jelent. Ez az óvatosság hosszú ideig jellemző volt rám.

Sok zenész tart attól, hogy politikai vagy társadalmi kérdésekben véleményt nyilvánítson, mert megoszthatja a rajongótáborát. Foglalkoztatta ez önt valaha?
Fiatal koromban eszembe nem jutott politizálni vagy véleményt nyilvánítani ilyen kérdésekben. Akkoriban a családunk helyzete bizonytalan volt, hiszen a háború után Ausztriából jöttünk vissza.

Az ausztriai Gmundenben született. Miért döntött úgy a család, hogy hazatér Magyarországra?
Amikor már nagyobb gyerekek voltunk, és megkérdeztük anyánkat, miért jöttünk haza, ő azt felelte, mert magyarnak akart nevelni minket. 1945 áprilisában születtem Gmundenben, Adolf Hitler tér volt a lakcímünk. A Hotel Schwan apartmanjában laktunk egészen addig, amíg az amerikai katonák meg nem érkeztek, és el nem foglalták a szállodát. Akkor egy apácazárdában kaptunk két szobát, végül onnan tértünk haza Magyarországra.

Később járt még Gmundenben?
Igen, minden évben visszajártunk családostul, ez hagyománnyá vált. A régi Adolf-Hitler-Platz ma Rathausplatz, és szerdánként piac működik rajta. A neten találtam egy fotót a régi időkből: a szobámból le lehetett látni a Rathausra, a városháza homlokzatán egy horogkereszt lógott. Más világ volt, és hála Istennek, hogy hazajöttünk.

Az ötvenes években önöket is fenyegette a kitelepítés veszélye?
Hogyne. Azzal, hogy Ausztriából tértünk vissza, megbízhatatlan elemként tekintettek ránk. Volt egy  Kardász nevű szomszédunk, aki taxisofőrként szolgált, és tagja volt a Magyar Dolgozók Pártjának, állítólag közbenjárt értünk, így végül megmenekültünk.

1956-ban felmerült, hogy elhagyják Magyarországot?
Az emeletünkön lakott egy pasas, az öreg Berta, aki teherautóval szállította a disszidenseket. Visszajött a házba, és azt mondta apámnak: „Gyuszi, most már döntsétek el, nem jövök többet vissza, ez az utolsó lehetőség!” Nem megyünk, inkább maradunk – felelte apám. Ő pedig Kanadáig ment, onnan küldött fényképeket. 1956 őszén aztán a testvéremmel együtt bekerültünk a szobi fiúintézetbe, a Duna partján volt a Luczenbacher-kastély, 110 gyereket fogadott be, ott éltünk, amikor kitört a forradalom. Emlékszem egy furcsa pillanatra, ködös november eleje volt. Néztem a Duna felé, és hatalmas zaj jött a visegrádi oldalról, kék füst lepte el a folyó vizét. Berohantam, és a nevelőtanártól kérdeztem, mi történik ott. Azt mondta, holnap leverik a forradalmat. November harmadika volt. Könny szökött a szemembe, haza akartam menni. Nem sokkal utána elindultak az első vonatok Vác felől, hétvégi látogatásra jöttek a szülők. A mutert egyből megláttam, ahogy belépett az intézetbe, de apánkat nem ismertem meg, akkora szakállat növesztett. Később elmondta, hogy a barátjához ment a Pozsonyi úton, amikor megállt mellette egy orosz dzsip. Mivel Szerbiában, Újvidéken járt iskolába, kitűnően beszélt szerbül, és más szláv nyelvekhez is konyított. Annyit hallott csak, hogy sztári, sztári, azaz öreg – a szakálla miatt nem vitték el.

A családban ki volt a legnagyobb hatással önre?
Elsősorban a nagymamám, igen határozott egyéniség volt. A zenei vonal az ő ágáról jön, ő maga a Zeneakadémia zongoratanára volt, a testvére, Csuka Béla cselló­művész. Apánktól pedig a grafikai készség terjedt szét a családban. Szabolcs bátyám kisebbik lánya, Emese évtizedek óta Amerikában él, grafikusként dolgozik.

Ön is tervezett grafikai elemet, a Magyar Demokrata Fórum logóját. Ez hogyan jött? Felkérték erre?
Aba Béla, az MDF grafikusa beleszeretett a motívumba, és bevitte a zsűribe. Az embléma tulajdonképpen egy termékenységi szimbólum, benne a hold, a tetején a tulipánnal. Semmi köze a politikához. Aztán mesélte, hogy Antall József rábökött a tervek között: ez kell! Később beletörődtem, hogy a párt szimbóluma lett.

Netán megbánta?
Volt egy-két dolog, például nagyon haragudtam és azóta is haragszom minden jobboldali politikusra, aki ezeréves Magyarországról beszél. Sokadszorra is elmondom: 

Tartsuk tiszteletben, ha már Árpád vezérünknek a Hősök terén van egy óriási lovas szobra!

Idézek öntől: „Itt születtünk a Kárpát­medencében, a zenében és a szövegben megfogalmazott véleményünknek ezt kell tükröznie.” Volt abban tudatosság, hogy magyarul kezdtek énekelni egy olyan időszakban, amikor az ellenállás jele volt angolul megszólalni?
Tudatosság nem volt benne. Olyannyira nem, hogy amikor tizenhat évesen a Visegrád utcai konyhában föl s alá sétálgatva gitároztam, az éppen aktuális angol beatdalokat dudorásztam. Főleg Beatlest, Rolling Stonest játszottunk, Kinkst, akkoriban a Radio Luxembourgon este fél nyolctól lehetett őket hallani, volt, aki fölvette magnószalagra, és onnan lekagylóztuk. Szabolcs levette az akkordokat, és már játszottuk is. Ebből lett a kezdeti repertoárunk, aztán úgy éreztük, kellene bele saját gondolat, saját zene és szöveg is. Nos, ekkor született a későbbi Az utcán dallama.

Hogy lett ebből rockopera?
Onnan még hosszú volt az út.

Mikor merült fel először az István, a király gondolata?
Az igazi nagy löketet a Jézus Krisztus szupersztár adta, Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperája. Akkor erősödött meg bennem az elképzelés, hogy ez a műfaj többet ér annál, mint hogy örökké rock and rollt játsszunk. Hogy lehetne klasszikus hangzással vegyíteni, plusz még ott volt a népzenei ihletettség is, ami az Illésben több dalban is tetten érhető. Azt éreztük, hogy mi is képesek volnánk egy ilyet alkotni. Persze zeneszerzőként halálosan féltem tőle: hogy lesz a három-négy perces nótákból másfél óra? Időközben a Kőműves Kelemen elképesztő sikere megadta a lökést, 
így belevágtunk.

Ön szerint mi az oka az István, a király mai napig tartó sikerének?
Tulajdonképpen egy klasszikus értelemben vett opera, dalok füzére. A közönség fogékony a történetre, és a dalokat is külön-külön meg lehet jegyezni. Fújták is, és a mai napig fújják a gyerekek is. A kisebbik unokámról küldött egy videót a fiam, három-négy éves, és ugrálva kiabálja, hogy Koppány, le vele, Koppány, le vele. Érdekes, hogy a gyerekekre is hat.

Mennyire járult hozzá a sikerhez, hogy mind a kommunisták, mind pedig a készülődő ellenzék megtalálta magát benne?
A Köztársaság tér nélkül nem tudtuk volna bemutatni, ehhez kellett Koltay Gábor, aki bejáratos volt az MSZMP-be. Egyébként a Novák Tata álmodta meg az úgynevezett Királydombra. Maróthy elvtárs is ügyeskedett a létrehozásában. Elkérte a szövegkönyvet, de hogy aztán elolvasta vagy sem, nem tudom, nem is érdekes. Egy a lényeg, hogy eljutottunk a bemutatóig. Van egy érdekes sztori, hátul vagyok az öltözősoron a domb mögött, és odajön hozzám Barabás János elvtárs. Azt mondja: „Te, Levente, minek tudható be, hogy a közönség mintha Koppányt valahogy jobban szeretné, mint Istvánt?” Mondom: „Ide figyelj, János, nem hallod, hogy a Vikidál milyen jól énekel?” Be akart húzni a csőbe. Ebből is látszik, hogy lakmuszpapírnak használták a bemutatót.

Más jel is utalt erre?
A bemutató után úgy másfél évvel egy dél-amerikai emigránsújságból tudtam meg, hogy mi minden volt még a darab körül: kultúrházakban szerveztek előadásokat a kommunisták, hogy szondázzák az embereket. 

Mondtam, gyerekek, ha nekem ez egy percre is eszembe jutott volna, akkor nem születik meg a darab. De nem volt mindegy, hogyan alakul. Többször megkaptam a kérdést: vajon a bemutatónak köszönhető-e a rendszerváltás? Nyilvánvalóan direkte nem. Az, hogy a komcsik engedélyezték, már önmagában egy lazítási folyamat volt.

Ha jól tudom, azóta kapott kritikát is.
Sok évvel ezelőtt egy művésztárs azt mondta nekem egy Kossuth-díj-átadáskor, hogy nem szereti az István, a királyt. „Annak semmi értelme, hogy veled, Uram, de nélküled” – mondta. Hát, mondom, „te el se tudod képzelni, hogy az akkori hatalmi helyzetben ezt nem lehetett másképp mondani”. A „veled, Uram” vertikális, a „nélküled” pedig horizontális, a moszkvai irány.

Az, hogy Koppány szimpatikus, nekem azt is jelenti, hogy milyen fontos a múltunk megértése, megélése – még harminc év kommunizmus után is. Tudatos volt, hogy visszahozza Koppányt?
Ez benne volt az alaptörténetben, amit Boldizsár Miklós Ezredforduló címmel írt meg. Azt tudjuk jól a krónikákból, hogy Koppánynak állt volna a trón. De valójában már akkor is mások mondták meg, hogy mi legyen Magyarország útja. Az is az István, a király hosszan tartó sikerének titka, hogy valakik mindig meg akarják mondani, hogyan alakuljon a magyarok sorsa. Most is ez történik.

Most ki akarja megmondani?
Mint mindig, a világuralomra törő elit. Negyven év szovjeturalom után alig vártuk, hogy a Nyugathoz tartozzunk. Csakhogy nem erről volt szó. Minden józan gondolkodású ember látja. Kioktatást kapunk, hogy hogyan kell viselkedni a világban. Nem kérjük! Hadd döntsük el mi, hogyan szeretnénk élni!

Hoztam egy idézetet. „A születő új Európának át kell alakítani a kapcsolatrendszerét. Európát nem az amerikaiaknak, még csak nem is a Szovjetuniónak, hanem az európaiaknak kell létrehozni.” Ismerős? 
Hoppá, ezt én mondtam?

1991-ben. „Koronként más és más nemzet vette át a szerepet, hogy a föld népét vezesse, de tarthatatlan tovább már az az elképzelés, amely egyes nemzeteket fölé helyezi a többieknek. Ezzel a tévhittel már nem lehet zsarolni az embereket. A stafétabot átadásának ideje következik. Úgy látszik, a Távol-Kelet veszi át a szerepet egy erőszakmentes korszak kialakításában, ősi kultúrájára támaszkodva és technikai vívmányain keresztül. Ebben hiszek, nem a fegyverekben.” Elég aktuálisnak tűnő gondolatok.
Nevezzen táltosnak.

Váteszi gondolatok. Sokszor halljuk ma a világrendszerváltás szót. Donald Trump elnökségével a nyugati világot mostanáig vezető Egyesült Államok mintha fordulna. Követi őt Európa, vagy abban a rigid ellenállásban marad, amit látunk?
Nehéz megjósolni, ám 

Tart a harmadik világháborútól?
Gyerek voltam, amikor egy horoszkópkészítő megjósolta. Csak nem tudtam vele mit kezdeni.

Napjaink legnagyobb konfliktusa a béke-háború kérdése: azzal teszünk jót a szomszédunknak, ha fegyvereket küldünk neki, vagy ha megpróbáljuk a békekötés felé vinni?
Nem veszélytelen a helyzet. Ahogy Vlagyimir Putyin szájából is hallhattuk, Oroszország nem a Szovjetunió, ezt tessék tudomásul venni. A most történteknek pedig történelmi okai vannak. Ukrajna nem egy ország. Nem tudok jól oroszul, de az u annyit jelent: valamin kívül, valaminek a határán, a krajn pedig vidék. Határvidék – ezt jelenti Ukrajna neve. Amikor a konfliktus az eszkaláció irányába fordult, és egyre jobban lehetett érezni a Nyugat elszántságát, azt mondtam a barátaimnak, 

Amikor a Nyugat érdeke úgy kívánja, segítségül hívja az oroszokat, például Hitler ellen, ismerjük a történelmet. Nem hiszem, hogy érdemes az oroszokkal ujjat húzni.

Nemcsak a napóleoni Franciaország és a hitleri Németország tapasztalata hiányzik fájón, de a hatvanas-hetvenes évek vietnámi háborús idejének békevágya is mintha átfordult volna.
Ott is ráfázott Amerika, és abból se tanult. Bement és felfordulást csinált Afganisztánban, aztán szégyenszemre kivonult. Ez az utolsó lehetősége az Egyesült Államoknak, hogy még úgy hagyja el a porondot, hogy bebizonyítja, komolyan lehet őt venni.

És Európa miért ragaszkodik a fegyveres konfliktushoz?
Nem szívesen gondolok bele, mert máris megkapom, hogy megint összeesküvés-elmélet… Sok évvel ezelőtt megkérdezte egy újságíró, hiszek-e az összeesküvés-elméletekben, mondtam: nem, de a -gyakorlatban annál inkább.

Vagy ahogy ma halljuk: ideje új összeesküvés-elméleteket találni, mert a régiek mind igaznak bizonyultak.
Így van, de ezek lassan, évek alatt derülnek ki. Itt van most például a USAID. Százával pénzelik a médiumokat, agytrösztöket, alapítványokat, amelyekről váltig állították, hogy a filantrópia nevében működnek. Épp úgy avatkoznak bele az ország belső dolgaiba, mint a Habsburgok annak idején.

Kérdés, hogy az Európai Unió hogyan találja meg a helyét az új helyzetben, de ami még fontosabb, hogy Magyar­ország meg tudja-e őrizni a szuverenitását. Fog ez működni Európa közepén ellenszélben?

Az Európai Unió folyamatosan nyomás alatt tartja Magyarországot, zsarolja, próbálja elszegényíteni, ráadásul most meg itt van ez a szerencsétlen flótás, akit maga mellé vett.

Azt nyilatkozta, disszidál, ha Magyar Péter nyer.
Örülök, hogy felhozta. Ez egy szimbolikus mondat volt. Nem akarok nagy nevekkel dobálózni: egykor Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos is elmenekültek. Rákóczi Törökországba, Kossuth Olaszországba. A komoly emberek mindig úgy érezték, el kell menniük az elnyomás elől. Ha ők erre kényszerültek, akkor talán én is. Persze szimbolikus értelemben mondtam, én nem hagyom itt a családomat, az unokáimat, nincs ilyen szándékom.

Mit üzen a fiataloknak? Mi kell ahhoz, hogy Rákóczihoz és Kossuthhoz hasonlóan ne kényszerüljenek emigrációba a szabad gondolkodók?
Be kell tartani a játékszabályokat, amelyeket ezeregyszáz éve öröklünk az őseinktől. 

Persze ez pusztába kiáltott szó, hiszen a közösségi média átvette az irányítást a fiataljaink felett, aggódom is az unokáimért. Még egyszer: a játékszabályokat ne külföldön hozzák meg, hanem a mi belső kohéziós erőnk írja. Egy demokratikus országban a mindenkori választások során kifejezzük az akaratunkat, odahúzzuk az ikszet és kész. Akinek pedig nem tetszik, lehet kimenni az utcára lázadozni, de a következményeket viselni kell.

Nyitókép: Földházi Árpád

***